Szűk fél év kihagyás után, ismét írok. Jó érzés újra itt klimpírozni, de az a legjobb az egészben, hogy ismét van valami, ami megihletett. Olyan rég éreztem már ezt...

Tegnap este egy igen érdekes filmbe futottam bele. Sejtettem, hogy jó lesz, de valahogy ambivalens érzéseket keltett végül bennem. Mert az egyik felem azt mondja, láttam már ennél sokkal jobb filmet, igazából ezerszer jobbra is meg lehetett volna csinálni. Mégis valahogy az alapgondolat nagyon elgondolkodtató, hajnalig pörögtem tegnap a témán, az elalvás pedig egyre csak csúszott.

Röviden felvázolva a történet elején egy bentlakásos iskolában járunk a ''70-es években, és három barát életébe pillanthatunk bele. Ez önmagában nem szokatlan, valahogy az egész olyan, mintha a Roxfortot Lowood-dal keverték volna össze. De persze itt jön a csavar. Kiderül, hogy ezek a gyerekek klónok, akiket arra "tenyésztettek ki", hogy szervet adományozzanak felnőttként a beteg embereknek. Ők a kívülállok szemében nem is emberek, csak lények. De mi nézők láthatjuk, hogy ők is majdnem olyanok mint mi, szeretnek, gyűlölnek, (meg)bánnak és a legfontosabb ragaszkodnak. Az életüket mély belenyugvásban élik, nem is kérdőjelezik meg a rendszert, hisz őket erre teremtették. 

A végét nem akarom lelőni, mert érdemes megnézni, de először dühített ez az egész. Hogy miért nem törnek ki, szöknek meg, vagy lesznek öngyilkosak?! Még az is jobb, mint 3-4 műtét után fokozatosan leépülni, aztán "megszűnni". De ők úgy fogják fel, hogy hatalmas szolgálatot tesznek az emberiségnek és "adva" halnak meg.

Viszont van itt egy még érdekesebb és félelmetesebb kérdés. Mi tennék az emberek helyébe? Nyilván az első gondolatom az volt, hogy ez undorító és elképzelhetetlen, hogy az emberiségi erkölcsi morálja idáig süllyedt, viszont másodszorra belegondolva elbizonytalanodtam. Mi van akkor ha ez az egyetlen esélyem a túlélésre? Vagy valamelyik családtagomnak, barátomnak, stb? Akkor is ilyen kategorikusan nemet mondanék? Hát őszintén bevallva fogalmam sincs. Nem tudom azt mondani, hogy nem használnám ki, de még azt sem mondhatom, hogy meg sem fontolnám. Mert igenis gondolkodóba ejtene... ha ott a lehetőség, őket ezért teremtették, és nem lázadoznak a sorsuk ellen, akkor nem menteném meg magamat vagy a szeretteimet? Van hogy az ideológiákat félre kell söpörni...

Őszintén ajánlom mindenkinek ezt a filmet, bár iszonyú depresszív, de azt hiszem az a jó film, ami elgondolkoztat és pörgésre sarkallja az agyam... hát ez olyan.

Ha pedig valaki tudja a megoldást, a biztost választ a félve feltett kérdéseimre, az jelentkezzen és ossza meg velem :)

És egy kis kedvcsináló: https://www.youtube.com/watch?v=pGMhSnsQnFk

 Beköszöntött a sárkány éve. A változások az "okosok" szerint visszafordírhatatlanul utolérnek minket, mert a sárkány évében ez van és kész. Hidd már el, hogy az elhibázott politikai döntések, a cunamik, és atomkatasztrófák, nem az emberi hülyeség határainak feszegetése, illetve Földanya gonosz játéka miatt következnek be, hanem mert ennek a jegynek ez a sajátossága. Minden rá lehet kenni, mert ez szükség szerű, előre elrendeltetett és úgy sem tudsz mit tenni ellene.

Jók az ilyen globális "okok". Nem kell azon gondolkodni, hogy mit csináltál rosszul, vagy hogy tényleg megérdemled a jutalmat, elég csak annyit mondani: "fordult a kocka". Van akinek pozitív, van akinek negatív irányban. A hit mindent megmagyaráz. Kapaszkodót nyújt, de olykor, ha túlságosan hiszel benne, elvakít. Bigottá tesz. Esetenként akár gonosszá is. 

"Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál." Küzdd végig az életet, és bízz bennem, abban aki nem tud felelni a kérdéseidre. Ez már egy másik vallás. Európában nem fog bekövetkezni "születésbumm", azért, mert a sárkány gyerekek okosabbak, szebbek, gazdagabbak, meg úgy általában cukibbak lesznek. Nem kellett a leendő anyukáknak összeszorított lábbal kivárniuk január 23-át, hogy biztos "előnnyel" induljon a gyerek a világba. De mi sem vagyunk esetenként kevésbé elvakultak.

Tudom persze, hogy nem szabad mindenkire vonatkoztatni, itt sem mindenki hívő katolikus, meg ott sem mindenki programozza a gyerekszülést erre az évre. De nekem nagyon nehéz megérteni ezt. Lehet, hogy azért mert én nem hiszek, vagy egyelőre nem tudom, hogy miben hiszek. De nehogy már az döntse el a gyerekem sikerességét, hogy én mikor értem abba az életszakaszba, hogy nyugodt szívvel családot alapítsak. És ne mondja nekem senki, hogy bízzak valakiben, akit sosem láttam, és még annak sem felelt, csak ködösített akivel "tényleg" beszélt.(Igen, Ádámról beszélünk). Ez tényleg az ember tragédiája.

Néha azért kicsit irigylem azt, aki tényleg hisz. Nemcsak mutatóba jár el a templomba, hanem, mert ott csevegni tud Istennel. Megéli. Átérzi. És az irányításával jobb emberré tud válni. Vagy talán csak maga miatt változik meg, és el sem hiszi, hogy isteni beavatkozás nélkül is tud ilyen erős lenni...

Engem egyelőre riaszt a gondolat, hogy egy vagy több "lény", személy ücsörög odafent és előre tudja, hogy mi lesz velem. Elveszi a választási lehetőséget, az önálló cselekvést. Hívhatjuk Istennek, Jahvénak, Sorsnak, egy és ugyanaz számomra. Hangsúlyozom, számomra. Lehet, hogy még bele kell nőnöm a hitbe. Fogalmam sincs. Majd kiderül...

/Sajnálom, ha kicsit személyes lett, és talán van akinek sértő, bár próbáltam kiemelni, hogy az egészséges hittel nincs bajom, csak nem passzol hozzám. Egyáltalán nem erről akartam írni, de így hozta a Sors. Hopp, tán nem ellentmondásba kerültem magammal?!/

 Elöljáróban annyit, hogy egy ködös szerda délután pár humán izéssel arra jutottunk, hogy megpróbáljuk kissé összeszedettebbé tenni a blogok arculatát, és tematikus hónapokkal fogunk próbálkozni. A január Kína hónapja lesz. Szurkoljatok! :)

Jin és jang. Nő és férfi. Kína nagy problémája. A napokban olvastam egy cikket, hogy mennyivel több a férfi Kínában, mint nő, és milyen nehéz is megoldást találni.

Azt ugye tudjuk, hogy a túlnépesedés ellen törvényt hoztak, miszerint minden családnak csak egy gyermeke lehet. Logikus döntésnek tűnt, csakhogy nem jött be. Ott még eléggé erősen él az a beidegződés, hogy amelyik családnál nincs fiú gyermek az nem is igazi család. Az ultrahangos vizsgálatoknál már betiltották a baba nemének megtudakolását, mert modern Taigetoszként, sorra vetették el a lány magzatokat. De itt nem arról volt szó hogy az életre képtelen gyermeket "kegyesen" átsegítik a halálba. Nem, itt csak a nem döntött. Lány vagy? Nem kellesz.  

Ez így elég szar megoldás volt, mert abba nem gondoltak bele, hogyha unokákat is szeretnének, akkor annak anya is kell, és ha nincs nő, nem lesz, aki megszülje a következő nemzedéket. Szabályos maffiahálózat épült ki a lányok elrablására, mert a gazdagabb családok így szeretnék garantálni a feleséget a kedves trónörökösnek. A többiek, meg oldják meg, ahogy akarják.

Nekem lenne egy tök jó megoldásom. Feleségimport. A világ azon pontjaiból, ahol többségben vannak a nők, vagy egyszerűen az elkeseredett szinglik, akik a saját országukban nem találják az igazit, szervezett keretek közt kiutazhatnának, és pár nap ráhangolódás után, dönthetnének, hogy van-e valaki, aki megfogta őket, vagy nincs. Elképzelem a sok mandula szemű kapucsínó színű kisgyereket, új rasszt is teremthetnének.

Persze, tudom, hogy ez most nagyon végletes, és én sem kívánom, hogy bekövetkezzen, de talán elgondolkoztatja az embereket, mert sürgősen megoldást kéne találni erre a problémára.

 Kicsit nehéz erről írni, anélkül, hogy valakit megbántanánk, mert ahogy a vallásoknál is, ez a téma is magába hordozza a sértődés lehetőségét, mivel a legtöbben lelkes hívei vagy abszolút ellenállói.

Tegnap, amikor szóba került az asztrológia igen érdekes volt megfigyelni a korosztályos különbségeket. Míg a fiatalok, inkább hajlottak a szkepticizmusra és a "magunk irányítjuk a sorsunk" tézis mellet tették le a voksukat, addig az idősebb korosztály nem volt ennyire ellenálló. Ők leginkább azt mondták, hogy éltek annyit, hogy tudják, valamilyen hatással biztosan vannak ránk azok a távoli égitestek.

A fizikai értelmezésével még egyet is tudok érteni, a vonzás törvénye, hogy hatnak ránk ilyen messziről is (legjobb példa erre a Hold), de azt már nehezen tudom megemészteni, hogy "pontosan" meg tudják mondani, hogy melyik bolygó hogy is befolyásol engem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy honnan is biztosak annyira abban, hogy ha a Marsom a negyedik házban van, akkor zsarnoki a jellemem és konfliktusaim vannak az apámmal. Vagy ha a Jupiterem a hetedik házban tartózkodik, akkor jó házasságom és magas társadalmi pozícióm lesz.

Hát köszönöm, ebből nem kérek. Egyszerűen nem vagyok arra felkészülve, hogy megtudjam a jövőm, és még illúzióim se lehessenek a "mi lenne ha" dologról. Lehet hogy ez gyávaság, de könnyebb úgy élnem, hogy nem hiszek ebben.

És még csak nem is tettem említés a kóklerekről. A napi horoszkópokról, a betelefonálos jósdákról, meg a hasonlóan "magas színvonalú" ágazatokról.

Nem állítom, hogy semmi alapja és értelme nincs az asztrológiának, csak azt tudom, hogy a mostani életszakaszomban erre nem vagyok fogékony. Talán ez még változni fog...

 Vannak beszélgetések, amiket nem lehet jókor abbahagyni. Amik túlságosan is megfogtak ahhoz, hogy csak úgy berekeszd. Amikor csak utálni tudod magad azért, hogy nem hedonistának születtél és a jövő orientáltságod megmérgezi ezeket a pontokat az életedben.

Vannak beszélgetések, amiktől újra azt érezheted, hogy nem romlottál el teljesen, mert még van ami igazán érdekelni tud. Lehet, hogy a beszélgetőtársad azonnal elfelejti, de téged gondolkodásra késztet, nem hagy nyugodni, mert annyi mindent el akartál még mondani, csak nem jött össze. Nem jött össze, mert kevés volt az idő, mert egy másik hozzászóló más irányba terelte a beszélgetést, vagy csak azért, mert akkor, ott még nem fogalmazódott úgy meg benned a gondolat,mint percekkel órákkal később igen.

Ma egy ilyen beszélgetésen vagyok túl. Csak sajnálni tudom, hogy idő előtt el kellet jönnöm, de itt a blogon, egy egész bejegyzésfűzért szeretnék ennek a délutánnak szentelni, mert annyi minden van, amit ennek kapcsán meg szeretnék osztani veletek.Írni fogok a sorsról és a szabad akaratról, magáról az akarásról, a hippikról, az asztrológiáról, a helyes kormegsaccolásról, a hitről és az emberről, akivel nem lehet beszélgetni.

Felvetődött az a kérdés is, hogy hogy is fog ránk hatni a mai beszélgetés. Hát rám úgy, hogy muszáj kiírnom magamból, mert végre, az ihlethiányos időszak után, annyi témát szolgáltattak nekem, hogy csak kapkodom a fejem.

Remélem, ilyen beszélgetésekben még sokszor lesz részem...

A napokban beleakadtam egy nagyon édes közvélemény kutatásba, ahol a kérdező kisgyerekektől próbálta megtudni, hogy szerintük ki is az a kurva. A gyerekek persze nagyon közvetlenül és nyíltan válaszoltak, a szülők nem kis megdöbbenésére. 

A kicsik egy részének tényleg van valami sejtése a dologról. Nagyon vicces, ahogy próbálják megmagyarázni maguknak, azt, amit nem értenek igazán, úgy hogy a számukra leglogikusabb választ adják. Van aki szerint ezeknek a néniknek nincs pénze ruhára, ezért stoppolnak és kéregetnek. Aztán van, aki úgy gondolja, hogy azokkal a bácsikkal alszanak, akik félnek a sötétben (ugye, a nők milyen bátrak?! :)). Az egyik kislány, az anyukája legnagyobb megbotránkozására azt mondta, hogy ő is szívesen lenne kurva, mert ők a fáradt, munkából hazatérő apukákkal beszélgetnek. És volt egy egész pontos definíció is, miszerint ezek a nők pénzért szexelnek, csak sajnos az apuka nem magyarázta el neki, hogy mi is az a szex. Mindig is csodáltam a kisgyereket, ahogy a legabszurdabb dolgot is képesek a maguk szintjén a helyén kezelni.

A másik csoportba tartozó válaszok viszont kicsit aggasztóbbak. Na nem azért, mert a gyerekek túlságosan is jól tudják, hogy mit jelent, hanem azért, mert a felnőttektől, nagy testvértől hallott káromkodásokkal azonosítják. Ilyen gondolatmenet alapján a kurva jelenthet kutyát, barbie babát, parkolni nem tudó embert és a nagynénit is. Nyilván nem a gyerek hibája, hogy ezzel azonosítja, de az idősebbeknek, azt hiszem elgondolkodtató lehet, hogy mennyi mindenre is használjuk ezt a szót.

Persze én is jót nevettem az egészen, de azért rájöttem, hogy akár tőlem is tanulhatta volna. Utálom a káromkodást, utálok káromkodni, de attól még én is megteszem. Stresszoldó. Feszültséglevezető. Hogy miért, nem tudom. Egyszerűen van, amikor jól esik. De ettől még szégyellem.

Leszokófélben vagyok. Remélem menni fog, mert nem akarom, hogy ezzel lealacsonyítsam magam. Nem nőies. Nem intelligens. Ronda. De néha élvezetes.

Itt bárki végigolvashatja :) 

http://5b.hu/gyerekkozvelemeny-kutatas-kurva/

 Tegnap este megnéztem a Philadelphia című filmet. Ma reggel, amikor bekapcsoltam a rádiót, hallottam, hogy ma van az Aids-világnapja. Azt hiszem aktuálissá vált egy poszt Róluk.

Nyilván nem könnyű róla beszélni. Évente egyszer mégis megtesszük. Társalgunk, figyelmeztetünk, felvilágosítunk. A youtube is "ünnepi díszbe" öltözött, minden hírportált elárasztották ilyen témájú cikkekkel, óvszert osztanak és anonim szűréseket végeznek. Évente egy nap megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy mindent megtettünk a megelőzésért és abszolút előítélet mentesek vagyunk. De ez nem igaz.

A Philadelphia '93-as film, de nem hiszem, hogy ez alatt a szűk 20 év alatt sokkal előrébb jutottunk volna. Legalábbis itt, Magyarországon nem. Még mindig élnek a beidegződések, miszerint ez leginkább a homokosok betegsége, akik meg is érdemlik, mert ilyen "erkölcstelen" életet élnek. (a homofób előítéletekre egyszer még kitérek) És még mindig nem vagyunk elég tájékozottak ahhoz, hogy ne fogjon el minket félelem, akár attól is ha csak ránk tüsszentenek.

Tegnap este sokáig nem tudtam elaludni. Gondolkodtam, sokat, azt hiszem egy jó film erre készteti az embert. A csőlátású,  begyöpösödött, gyáva emberekről, akik nem tudnak kivetkőzni a kódolt védelmező mechanizmusukból és minden észérv ellenére is viszolyognak. Társadalmi halálra ítélik a fertőzötteket, azelőtt hogy a fizika bekövetkezne, ahogy a filmben is hallhattuk. És ha a beteg homoszexuális is, akkor duplán rossz. Annyira remélem, hogy én nem ilyen vagyok.

Könnyű mondani, hogy én mennyire toleráns és együttérző vagyok, amíg nem kerültem hasonló helyzetbe. Nem állíthatom biztosan, hogy nem lép életbe nálam, az "eddig és ne tovább" elv, hogy nem akarnék távol maradni tőlük. Fogalmam sincs mit tennék, így egyelőre csak bízom magamban és az értékrendemben annyira, hogy ki merjem jelenteni, én nem vagyok csőlátásű és begyöpösödött.

Ma erről a témáról több emberrel is beszéltem, és volt aki felvetette, hogy mit tennék, ha a szerelmemről tudnám meg, hogy fertőzött. Maradjunk az egyszerűbbik esetnél, ahol biztos lehetek abban, hogy én nem vagyok beteg. Kérdés, hogy föl tudnám-e áldozni a nagycsaládról dédelgetett terveimet, azért, hogy egy olyan emberrel legyek, aki gyakorlatilag haldoklik. Nem tudom. Ebben, a bejegyzésben sokat mondogatom ezt, de tényleg így van. Ki tudja, talán van annyira erős szerelem, ami miatt megéri végigcsinálni. De az is lehet, hogy van olyan erős vágy, amiért nem a "legeslegnagyobb nagy Ő-vel" éljük le az életünket, hanem "megelégszünk" egy "kisebbel", aki mellett kényelmes életünk lehet.

Ha valaki tudja a helyes megoldást, jelentkezzen.

 Irodalom órán épp Aranynál járunk, akinek egészen sajátos bűn-bűnhődés felfogása volt. Egész egyszerűen börtön helyett megtébolyította a szereplőit. Láthatjuk Ágnes asszonyt, aki rögeszmésen mossa a vérmentes lepedőt, Eduárd királyt, aki akkor is zajt hall, amikor csönd van és V. Lászlót, aki egészen paranoid jellemet mutat.

Őszintén megmondva teljesen elvarázsolt. Téboly, mint büntetés. Bolondság egy életen át. Egyre-másra hallunk a gyermeküket megfojtó anyákról, akik (számukra talán jobbik eseteben) magukkal is végeznek, rosszabban pedig egész életükben megbomlott elmével, vegetálva élnek.

Aztán ott vannak azok is akik már nem voltak beszámíthatóak amikor szörnyű tettüket elkövették. Vegyük például a norvég tömeggyilkost, Anders Behring Breiviket, aki 77 embert ölt meg kegyetlenül és a friss vélemények szerint paranoid skizofrén, aki úgy gondolja kötelessége "tisztogatni". De lehet-e ez elég elégtétel a hozzátartozóknak? Igen megölte a párom/gyerekem/szülőm/barátom, de szegény pára bolond, nem tehet semmiről, a további élet számára nagyobb büntetés, mint a börtön. Így van? Ugye, hogy nem? Azt akarjuk, hogy megtorolják rajta szörnyű tettét és minimum életfogytig senyvedjen egy koszos börtönben.

A téboly számomra izgalmas. A Viharszigetben Leonardo DiCaprio, aki a végén már maga sem biztos a saját épelméjűségében. Az 5. Sally című könyv, amelyben 5-ből egy lesz, így mutatva be, hogy ma az orvostudomány állása szerint van, ami gyógyítható. (tegyük hozzá, a skizofrénia leginkább genetikus). A Gothika, ahol Halle Berry végül rájön, hogy tényleg őrült.

Igen, a téboly izgalmas, amíg nem testközelből tapasztaljuk meg...

 Ma társadalom ismeret (vagy etika?!) órán egy érdekes kérdést feszegettünk, de mivel csak fél órásak voltak az órák egy gondolat bennem rekedt, úgyhogy most ezúton szeretném megosztani a nagyérdeművel.

Szóval egy fiatal srácról volt szó, aki nevelőintézetben élt, és a nevelője 10 éves kora óta folyamatosan bántalmazta. A gyerek évekkel később megszökött, de a tél beálltával segítséget kellett kérnie a nevelőtől. Viszont a lakásban talált egy kést, begőzölt, és a hosszú évek megaláztatásait úgy vezette le, hogy halálra szurkálta a felnőttet. 15 évet kapott.

Felvetődött a kérdés, hogy ha ennyi időt elvesznek az életéből, mégis hogyan lehet ezután belőle normális ember? Hogy tud visszailleszkedni a közösségbe, ha ilyen fiatalon ilyen hosszú időre elszigetelődik a világtól? Nem lenne-e jobb, ha jogos megtorlás címszavával csökkentett büntetést kapna? Bár az önbíráskodás bűn, de ki tudná ép ésszel kibírni hosszú évek megpróbáltatásait?!

Végül arra jutottunk, hogy szegény srácból már csak defektes, kiközösített felnőtt lehet, mert a társadalom nincs arra kódolva, hogy az ilyen nehéz eseteket újra magába fogadja. Végképp perifériára került. És ha kiszabadul is kezdődik elölről az ördögi kör, mert tisztességes állást nem kaphat ilyen priusszal, de akkor hogy tartsa el magát?

És itt jön az én kérdésem. Tegyük fel, hogy mondjuk 3-5 évet kap, mert a bírónak megesik rajta a szíve, a társadalom tárt karokkal várja vissza, mert ő csak az áldozat, és ha nem is könnyű, de viszonylag normális, igazi életet tud élni. De hogy képes élni a bűntudattal? Ha ő annyira jó ember, akkor ezt éreznie kell. Akkor is ha jogos a gyilkosság. Akkor is, ha megbánta. De ezzel hogy lehet együtt élni? Ilyen múlttal élhet valaki normális életet?

Arra jutottam, hogy azzal az egy tettével örökre elbaltázta az életét. Mindegy hogy 5vagy 15 év. Lehetünk toleránsak, lehetünk együtt érzőek, de őt magát akkor sem tudjuk feloldozni, mert elkövette. A legnagyobb büntetés pedig úgy is ez számára és néhány év börtön nem teszi semmissé a cselekedetét, élete végéig cipelnie kell magával a tudatot.

Cáfoljatok meg, ha rosszul gondolom.

 A mai témámat megint csak egy a facebookon közzétett videó szolgáltatja. A kis szösszenet egy borzasztóan pozitív világot mutat be, ahol mindenki jószándékú és azonnal a másik segítségére siet.

Az első megnézésnél nekem is azt volt a reakcióm, mint az ismerőseimnek, a milyen jó is lenne és miért is nem lehet így, ábrándokat kergetve. Viszont párszori ismétlés után már nem voltam olyan biztos benne, hogy ez nem csak megint egy hatásvadász klip, ami azáltal, hogy ennyi pozitívumot mutat be, csak elhalványítja azt, ami amúgy az "igazi" világban jól működik.

Lehet, hogy csak én vagyok szerencsés helyzetben, de eddig számomra természetes, hogy ha valaki elesik, felsegítem (hozzáteszem ezt tapasztalom másokon is), volt már rá példa, hogy vittem az idős néni szatyrait, pedig kitérő volt, csak azért mert jót tett a lelkemnek, és ezeket az apró figyelmességeket másokon is észre veszem, mert igenis a fiúismerőseim többsége előreenged, és segít cipekedni ha arról van szó.

Viszont voltak olyan dolgok is a videóban, amin igencsak meglepődtem, mert nem hiszem, hogy az elvárható udvariassági formulákban benne van, hogy a magányosan üldögélő néninek vegyünk virágot, és mostanában a hajléktalanokkal is inkább vigyázok,mert volt hogy csúnyán elhajtottak, amikor nem pénzt, hanem szendvicset tudtam felajánlani. (Nem állítom, hogy az ellenkezője nem igaz,mert pont tegnap hallottam egy ismerőstől, hogy milyen hálás volt neki valaki az adakozásért, de sajnos tapasztalataim szerint, nem ez a jellemző.)

Összegezve, úgy gondolom hogy a videóban indokolatlanul különlegesnek állítják be az alapvető figyelmességet, míg olyat is normává tenne, ami nem biztos hogy "megérdemli".

A szóban forgó videó:

 https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=7fH3b1jfBCE

 Ma megint az első bejegyzésemre utalnék vissza, csak most más szempontból. Holnap már tényleg más vizekre fogok evezni, és valami kicsit vidámabb témával próbálok előállni, de úgy gondolom, hogy emellett nem mehetek el szó nélkül, hisz eléggé aktuális. Tehát a mai témám az eutanázia lenne.

Pár napja kezdődtek a híradások, hogy az Uzsoki kórházban több, mint 70 beteget segítettek át a halálba morfium beadásával. Mindegyikőjük végstádiumú daganatos beteg volt, így tehát csak felgyorsították az elkerülhetetlent. De, ahogy az lenni szokott, a névtelen informátor akcióba lendült és 6 év után végre elment a rendőrségre. Most meg megy a hercehurca, hogy akkor, kik, mikor, hogyan, hány embert "öltek meg".

Olvasgattam pár statisztikát, ahol a megkérdezettek 66%-a támogatta a kegyes halált, bár leginkább a passzív formáját. Ez azt jelenti, hogy nem kell kérni az életmentő beavatkozást, és ezáltal nem ad esélyt a túlélésre. Az aktív forma pedig a fentebb emlegetett gyógyszeres túladagolás, aminek bár kisebb, de így sem elhanyagolható a támogatottsága (27%). A kategorikus ellenállók ezzel szemben "csak" 13%-ot tesznek ki.

Az ellenzők persze azzal érvelnek, hogy nem játszhatunk istent, nincs jogunk más sorsa felett dönteni, de nem tudom, hogy belegondolnak-e, milyen lehet hónapokat, éveket kínokkal tölteni. Abban sem vagyok biztos hogy néhányuk nem maga kérte a megváltást, így békében, nyugalomban és huzamosabb ideig tartó fájdalmak nélkül távozhattak el.

Persze azt sem mondhatom, hogy nem lenne hatalmas bennem az élni vágyás, és nem akarnék foggal-körömmel ragaszkodni a még megmaradt, csekély számú napjaimhoz, amit a családommal tölthetek. Fene se tudja, hogy mit tennék, azt hiszem addig nem is mondhatunk objektív ítéletet, amíg nem kerültünk hasonló helyzetbe.

Úgy gondolom talán az lehetne a megoldás, ha a magunk sorsáról dönthetnénk. Úgy, ahogy nyilatkozhatunk a szervadományozásról, illetve a mesterséges életben tartásról, az eutanázia mellett vagy ellen is tehessük le a voksunkat. Utálnám, ha más határozna a sorsom fölött, akkor is ha a halálomról döntene, és akkor ha arról,hogy "kötelességem" életben maradni, mert ez a szabály.

A tények: http://index.hu/belfold/2011/11/22/uzsoki/

 Az első posztom írása alatt jöttem rá hogy van egy problémám, ami már eddig is bökte a csőrömet, de a tudni tudtam, csak nem sejtettem elv alapján száműztem valahogy a gondolataim fő csapásirányából.

A problémám neve: korhatárkarika. Aztán ahogy végiggondoltam, nem is csak egy, de sok bajom van vele. Ahogy azt a bejegyzésben is említettem, nem látom be, hogy az ilyen sokkoló tartalmú videóknál, miért nem lehet a kezdő kép helyett, mondjuk egy 18-as karikát kirakni, valljuk be az is figyelemfelkeltő. Nem igazán szeretek gyanútlanul belefutni olyan dolgokba, amik a lelki békémnek nem biztos hogy jót tesznek, még ha később rájöttem is, hogy érdemes volt megnézni.

A másik ami nagyon tud idegesíteni, amikor a mesékre is kirakják a 12-es karikát. Most akkor hogy is van ez? A meséket nem pont a 12 év alatti célközönségnek találták ki? Milyen mese az, ami ennek nem felel meg? Mese egyáltalán? Én emlékszem még, hogy milyen jóleső büszkeség töltött el, amikor már "büntetlenül", egyedül nézhettem a karikás filmeket. (tudom gyerekes, de hát gyerek voltam:)) Jó, nem mondom, hogyha vasárnap "korán" már 9 körül fenn vagyok nem szoktam belenézni a reggeli kínálatba, de sajnos az egyetlen ismerős pont a Hupikék törpikék, és ez a műsorsáv pont nem az én korosztályomnak szól.

A harmadik és egyben utolsó felvetésem, az az, ha főműsoridőben  megy a 16-os karikás műsor. Persze ezek közül is a legjobban a két rivális csatorna beköltözős reality-jét utálom, de persze van erre más példa is. Igaz, hogy már felnőtt felügyelet nélkül is nézhetem, de marhára zavar, hogy hétvégente is ez megy, és a "mai fiatalok" 9 után is tuti fennmaradnak, szóval simán nézik ezeket a "csodálatos" műsorokat. Tehát ha már van karika, legalább tegyék abba a időpontba, ami tényleg indokolt.

Összegezve az is baj ha van, az is ha nincs, vagy ha nem jókor van.

 Rájöttem, hogy ha az ember blogot indít illik bemutatkozni, hogy mégis mit akar, meg hogyan meg miért és egyáltalán, azaz az első posztot tekintsük a referenciamunkámnak :) Szóval most megpróbálom pár sorban megírni a magam kis ars poeticáját.

A blogindítás ötlete nem valami hirtelen dolog volt, hogy akkor most ettől a szent naptól kezdve írni fogok a nagyközönségnek, hanem ha minden igaz, a technika ördöge és az egyelőre lelkesnek tűnő "sorstársak" engedik, ez a blog csak egy apró szelete lesz valami nagyobbnak. A Humán izé egy ifjúsági oldalnak készül, ami nem kimondottan az iskola életével fog foglalkozni, hanem mindennel, ami a mai ifjúságot érdekelheti, mindezt sok látásmódból megközelítve, sok nézőpontból, formából körüljárva.

A tervezett oldalnak, ami remélhetőleg nemsokára elindul, egy része lenne a szerkesztői blogok közzététele. Mivel leszünk páran, sok stílus fog dominálni, mindenki megtalálhatja a magának szimpatikusat.

És, hogy az én terveimről is ejtsek pár szót, úgy gondolom, hogy ezt a blogot a pillanatnyi lelkiállapotom nagyban fogja befolyásolni. Sokféle dologról szeretnék írni, vannak már ötleteim, hogy mivel is tehetném folyamatossá a bejegyzések menetét az ihlethiányos időszakokra, de leginkább arra törekszem, hogy a közelmúltbeli impulzusokat, érzéseket, gondolatokat osszam meg veletek, így egy elég színes repertoárt előállítva.

A posztok egyelőre úgy tűnik sűrűn fogják követni egymást, de felelősséget nem vállalok az esetleges elmaradozásokért :)

 A minap a facebook-os baráti köröm hathatós „segítségével” belebotlottam egy sokkoló történetbe. Nyilván a videó címe és a kezdő kép, amit az elindítás nélkül is láthatunk (az egy más kérdés, hogy erre miért nem lehet „12/16/18-as karikát rakni”) ösztönzött, hogy megnézzem.

Egy fiatal lány, aki egy borzasztó autóbalesetben összeégett, elég figyelemfelkeltő és a képek meg az ilyen volt-ilyen lett szerkesztési mód még jobban üt. Szörnyű ezt kimondani, de első blikkre nem együttérzést, hanem undort éreztem. Szegény lány már csak egy torz mása, önmagának, akinek a létezéshez is folyamatos segítségre van szüksége.

Kérdem én: Megéri ilyenkor túlélni?  Élet ez egyáltalán? Őszintén megmondva ennél még a halál is jobb. Persze, aki nincs ilyen helyzetben, nem ítélkezhet (hálát adok az égnek ezért és reménykedem, hogy sosem kerülök hasonló szituációba), az életösztön nyilván dolgozik, de akkor is, szerintem ez a lány napi szinten feltesz magának hasonló kérdéseket.

És itt érkezünk el egy érdekes kérdéshez, valóban olyan rossz dolog az eutanázia? Nem lenne jobb szabadon rendelkezni a sorsunk fölött, ha már úgy is a nagy önmegvalósítások korát éljük? Vagy esetleg nem ruházhatjuk át a döntés meghozatalának jogát egy szerettünkre, akiben megbízunk eléggé ahhoz, hogy úgy ítélkezzen, ahogy mi is tennénk?

 Én sem tudom, mi a válasz és annál többet egyelőre nem is tehetek, mint hogy sűrűn fohászkodom, hogy ilyen véletlenül se történjen velem.

Videó: /Csak erős idegzetűeknek, min. 16-os karika!/